Az internetes fórumokon, kereskedők oldalain, cikkekben és tesztekben sokszor írják azt (hibásan) írható DVD-lemez jellemzéseként, hogy valamelyik gyártó „alapanyaga”. Például azt, hogy „Verbatim alapanyag”, vagy „Ritek alapanyag”. Ez felszínes, hibás, és kerülendő. Ugyanis alapanyag lehet maga a műanyag korong (a polikarbonát), a hordozóréteg vegyi anyaga, a rétegeket összetartó ragasztó, meg a címkézéshez használt festék. Ezek valóban alapanyagok. A MID ( gyártókód, médiakód) viszont nem.  A MID legtöbb esetben nem is azt jelenti, hogy a lemez melyik cégnél, melyik gyártónál készült, csak bizonyos következtetéseket lehet levonni belőle.

Az írható lemezek gyártása úgy történik (itt most a DVD-ről van szó, de ez nagyrészt vonatkozik az írható CD-R lemezekre is), hogy a műanyag korog felületére préselt spirális sorvezető árokba egyenletes elosztással szerves, fényérzékeny (azaz megfelelően modulált lézerimpulzussal fizikailag elváltoztatható, ezáltal optikai adatrögzítésre alkalmas) vegyi anyagot terítenek szét. Ezt írja meg majd a lézer. Ez az úgynevezett hordozóréteg, azaz dye.

A különböző formátumú írható lemezek szabványkönyvei természetesen szigorúan rendelkeznek arról, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelni a lemez fizikai paramétereinek (műanyag korong vastagsága, súlya, torzulási határértékek) és a lemezre préselt spirális nyomvezető ároknak. Az üres lemez (azaz a spirális nyomvonal) kezdeténél található néhány előre rögzített gyári információ. Ezek egyike a MID, amely körülbelül tucatnyi karakterből álló gyártó- és média-azonosító kód (továbbiakban gyártó-, vagy médiakódként is fogom emlegetni).

Helyet kapnak ebben a zónában a lemez fizikai paraméterei (besorolás, kapacitás, a spirális árok adatai), a lemezhez alkalmazható (a gyártó által definiált) írási sebességek, és az egyes írási sebességekhez tartozó kalibrációs információk is. Ez utóbbiak segítenek az írónak a helyes erősségű és időtartamú lézerimpulzus beállításához, amellyel az adott lemez hordozórétege (szoros összefüggésben a lemez fizikai paramétereivel, hiszen az adatrögzítés menetének szempontjából ezek is legalább ennyire fontosak) a kiválasztott sebességgel megírható lesz – lehetőleg olyan módon, hogy az adat biztonságosan visszanyerhető legyen a lemezről. Az adatrögzítés és az adatok visszanyerése ugyanis – bár a digitális „varázsszó” hatására sokan nem így gondolják – igen bonyolult művelet. Korántsem  arról van szó, hogy diszkrét egyesek és nullák takaros sorozatát írja az író a korongra, amelyeket aztán egyértelműen dekódol a lejátszó ennek fordítottjaként. Ez csak a felszín. Akit érdekel az optikai adattárolás igazi mélysége, annak fel kell kötnie a gatyát, hogy megértse a mélyben rejtőző sokkal bonyolultabb folyamatokat –igazából ott bújik meg ennek a technológiának az igazi gyönyörűsége. De nem is ez a mostani témánk.

A gyártás során előre rögzített adatok mondják meg az írónak, hogy miképp kell viszonyulnia a lemezhez. A DVD-R és DVD+R gyártása itt különbözik egy kissé. A DVD-R esetén a gyári információk egy része a préselést és fizikai gyártást követő „pre-writing process” / „előírási folyamat” során – gyakorlatilag a házilagos DVD-íráshoz hasonlatosan, csak ipari körülmények között értendő – kerülnek a lemezre, míg a DVD+R a préseléssel együtt kapja meg ezeket az adatokat a spirál elejére. Ezért láthatunk az üres DVD-R lemezeken egy hajszálvékony, előre megírt szakaszt (vékony karikaként) a lemez belső részénél.
 
A lemezre előre rögzített információk közül a legfontosabb a MID, azaz gyártó- illetve médiakód. Az adott lemezen az előre megadott kalibrációs értékek segítenek ugyan a lézer helyes beállításában, de valójában a jó minőségű írás kulcsa sokkal inkább az, ha egy írót kimondottan optimalizálnak az adott lemez írására. Az író pedig a MID alapján ismeri fel a lemezt. A médiakód alapján ajánlja fel az igénybe vehető írási sebességeket, és a lézer paramétereit annak alapján állítja be, hogy milyen értékek tartoznak az író firmware-ében a kérdéses MID-hez. Ha a lemez MID-je – és hozzá tartozó optimalizált írási stratégiák – nem szerepelnek az író firmware-ében, akkor az író megpróbálhat a lemezen talált kalibrációs adatok alapján beállított lézerrel írni a lemezre, vagy egy úgynevezett általános írási stratégiával, de ez soha nem lesz olyan jó, mintha kimondottan rendelkezne az adott lemezhez (MID-hez) való, valós optimalizáláson alapuló adatokkal.
 
Ezen adatok utólagos frissítésével, a drive „finomhangolásával” válhat az író egyre jobbá a később megjelenő firmware frissítéseknek köszönhetően. Számos új író képes arra, hogy a „betanulja” a behelyezett lemez írását, ha az adott MID nem szerepel a firmware-ben, vagy a lemez fizikai paraméterei nem stimmelnek azzal, amit a MID alapján elvárna az író.

Ha az író gyártója, fejlesztője a meghajtó piacra dobását megelőzően fel tudta készíteni a meghajtót az adott lemezre - azaz kellő mennyiséget kapott tesztelni a kérdéses lemezből -, akkor a MID alapján felismerve képes lesz kitűnően megírni az adott lemez minden példányát. Feltéve, hogy a MID alapján azonosított lemez paraméterei megegyeznek  azzal a lemezzel, amelyhez az író optimalizálva lett . Azt kell feltételeznünk, hogy a médiakód garantálja a lemez valós fizikai paramétereit. Sajnos azonban ez nem mindig van így. Először is előfordul, hogy az író firmware-ének beállításakor még olyan korai lemezt kaptak a lemez fehlesztőjétől, amely nem a végleges – tényleges sorozatgyártásra kerülő – lemez állapotát tükrözte. Lehet, hogy utólag még finomítottak kicsit a lemezen, annak nyomóformáján, hordozórétegén. Mindezt persze azt követően, hogy mintapéldányokat kiküldték ki az írókat fejlesztő cégekhez. Ilyen esetben hiába „jobb” minőségű a végleges lemez (egyébként a sorozatgyártás minőségi szintje inkább romlani szokott a szétküldött mintákéhoz képest), a lényeg az, hogy eltér attól a lemeztől, amit az íróval „megtanítottak” a kérdéses médiakódhoz. Sok múlik a lemezeket fejlesztő és a meghajtókat gyártó cégek együttműködésén is.

Az  egy gyártósorról legördülő, egyforma MID-del rendelkező lemezek sem mindig képviselnek egyforma minőségi szintet – még a legjobb gyártók esetén sem. A gyártás során elkopik a nyomóforma is, ez eltéréseket eredményez a későbbi sorozatoknál. Előfordul, hogy egy nagy gyártó nem is dobja piacra saját, jól bejáratott, patinás márkaneve alatt a rosszabbul sikerült sorozatait. Inkább olcsón eladja más cégeknek, akik aztán feliratozzák azokat mindenféle más márkajelzések alá. Volt már olyan, hogy a gyengébb minőségű lemezekre - kihasználva, hogy a MID szerint egy nagy gyártó elvileg jó lemezéről van szó - azt a márkajelzést hamisították, amit a gyártó eredetileg tett volna a korongra, ha az átment volna a magasabb minőségi teszteken. Vannak jogosulatlan gyártók, akik ''kölcsönveszik'' a MID-eket, hogy jóféle terméknek álcázzák a saját korongjukat. Vagy olyan márkanevet hamisítanak rá, amit az emberek éppen keresnek. Jó példa volt erre az a sok-sok RITEKG04 és RITEKG05 médiakódú lemez, amelyek többsége – a rosszabb minőségi színvonal miatt – olcsón, márkajelzés nélkül került ki a Ritek cégtől, de a jobb minőségű (ugyanilyen kóddal rendelkező) példányok pozitív felhasználói tapasztalatainak köszönhetően könnyen eladhatók voltak. Ha ugyanolyan márkajelzés kerül rájuk, amiben az emberek már megbíznak korábbi tapasztalataik alapján, akkor az álca végképp tökéletes, hiszen a MID stimmel, a márkajelzés is. Csak épp a (megírt) lemez minősége nem. Sok gyártó ezért ma már körültekintően adja el a rosszabb minőségű sorozatait, hogy azokat ne használhassák fel a márkahamisítók.

Az azonos MID-del rendelkező lemezek nem feltétlenül készülnek ugyanott, ugyanolyan beállításokkal. Más lehet a gyártó cég, mint aki az adott lemezt és a hozzá tartozó MID-et „kitalálta”, azaz a préseléshez használatos nyomóformát (stamper) és a hordozóréteg kémiai összetételét kifejlesztette. A példa kedvéért vegyük a Mitsubishi Chemicals céget, akik igen jelentős saját R&D (Research & Development), azaz kutatási-fejlesztési ágazattal, kapacitással rendelkeznek. Amikor megszületett egy-egy újabb szabványbéli revízió, például, amikor véglegessé vált a 8x-os sebességgel írható DVD-R lemezek specifikációja, akkor a Mitsubishi Chemicals nekilátott, hogy kidolgozza a saját 8x-os DVD-R lemezét. Meg is született a korong, a MID-je „MCC02RG20” lett. Ha a nyomóformát (stampert) és a hordozóréteget kifejlesztő cég gyártja magát a piacra kerülő korongokat is (a Mitsubishi Chemicalsnak van saját felügyelet alatt álló üzeme Szingapúrban), akkor nem szokott eltérés lenni a lemez valós (remélt) tulajdonságai és azon adatok között, amit a MID sugall. Értelemszerűen a stamper "gazdája" tud a legjobban igazodni ahhoz, amit ő maga talált ki. De sajnos kevés olyan cég van (a piacon lévő jelentős gyártók töredéke), akik önállóan képesek egy-egy újabb, önálló médiakóddal rendelkező lemez- vagy lemezcsalád kifejlesztésére. Ugyanakkor a nagy fejlesztő cégeknek sem éri meg, ha mindent maguk gyártanak, inkább eladják, kihelyezik a technológiát és a gyártást az olcsóbban működő cégekhez.A Verbatim lemezek többsége sem a szingapúri, drága Mitsubishi Chemicals gyárban készül, hanem átadják a MID-et, a nyomóformát, technológiát, tehát minden szükséges paramétert a CMC-nek meg a Moser Baernek (ettől még a lemez "MCC" MID-es marad, hiszen megkapják a nyomóformát és a teljes gyártási leírást is, amit igyekeznek is betartani a legjobb tudásuk szerint, hiszen a Verbatim nem fogad el bármit).A legtöbben tehát mások stamperével, nyomóformájával dolgoznak, ilyen esetben a MID a stamper eredeti fejlesztőre utal, és nem a valós fizikai gyártóra, aki a lemezeket ontja magából. Ezzel sincs semmi baj. De ha ez a valós gyártó – az olcsóbb, gyorsabb, szaporább gyártás érdekében – kicsit változtat az eredeti gyártási paramétereken, spórol a műanyag minőségén, kicsit változtat a hordozórétegen, a lemez máris eltér majd attól, mint amit a médiakódja alapján elvárnak az írók. Ezt bizonyos mértékig az írók tudják menet közben kompenzálni, de a játéktér nem túl nagy. Ha meg egy lemezre hamis médiakód kerül, akkor végképp más lesz a korong, mint amit a MID-je szerint az írók azonosítani vélnek.

Az „MCC02RG20” lemezeknél maradva: az olcsó Ridisc 8x-os DVD-R lemezek közül egy nagyobb szállítmánynak ugyanez volt a kódja. Több helyen ezért úgy hirdetik ezt a korongot, hogy „Verbatim alapanyag”, vagy „MCC alapanyag”. őszintén megmondom: én sem tudom, hogy ezek a lemezek a Mitsubishi Chemicals által gyártott, de a Verbatim márkanévhez „nem méltó”, ezért olcsóbban eladott "B kategóriás" korongok, vagy esetleg egy másik gyártó megvásárolta a Mitsubishi Chemicals-tól a MCC02RG20 lemezekhez való stampert és saját maga gyárt ugyanilyen MID-del rendelkező korongokat. Harmadik lehetőség, hogy hamisított MID-del rendelkeztek a korongok. A lényeg mindenképpen az, hogy az „alapanyag” elnevezés félrevezető, mert a MID egyáltalán nem azt nem jelenti, nem garantálja, hogy hol készült a korong, és nem tudjuk, hogy ha valóban máshol készült, akkor vajon betartották-e azokat a technológiai játékszabályokat, amelyek arról gondoskodnának, hogy a lemez az legyen, aminek a MID-je alapján tűnik.

Mi a garancia rá, hogy ez tényleg "Verbatim alapanyag?"

Vannak olyan gyártókódok, amelyeket tipikusan nem ígérnek jót, hiszen sok gyártó használja ezeket a stampereket, de mind-mind kicsit eltérő tulajdonságú, eltérő minőségű lemezeket gyártanak, ugyanazon MID alatt. Ilyenkor ki tudja, hogy az íród firmware-ének beállításakor melyikhez állították be az írási stratégiát? Mi a garancia arra, hogy ez a stratégia jó lesz ahhoz a lemezhez, amihez TE jutottál hozzá ilyen MID-del? Ilyen sok gyártó által használt „joker” médiakód például a 4x-es DVD-R lemezek között gyakran felbukkanó VDSPMSAB01, a 8x-os lemezek között található Plasmon MID-ek, mint amilyen Plasmon1A és Plasmon1C01, és még sorolhatnám. Itt is hiába beszélnénk „Plasmon alapanyagról”, az eredeti stamper készítőjén kívül semmi másra nem utal, semmi másra nem garancia az említett MID. A minőségre végképp nem.
 
Térjünk vissza a RITEKG04 és RITEKG05 lemezekre. Miért nem jó, ha ezekre azt mondjuk, hogy „Ritek alapanyag”, vagy „G05 minőség”, vagy „Ritek minőség”? Mert egyrészt semmi garancia nincs rá, hogy ezek valamelyik Ritek üzemben készültek (ma már hamisítják a médiakódokat is egyes távol-keleti és európai üzemekben), valamint az sem biztos, hogy azonos minőségi színvonalat képviselnek az egyforma MID-del rendelkező lemezek. Mi a garancia, hogy ugyanolyan lemezről van szó, mint amire a MID alapján az író „számít”? Ráadásul maga a Ritek cég is számos olyan gyengébb sorozatot ad(ott) el a saját maga által gyártott lemezekből márkajelzés nélkül, amely szállítmányok aztán egy harmadik cég által mindenféle más márkanév alatt (akár az eredeti márkanév nyomdai felül-szitázásával) kerülhettek forgalomba. A korábbi jó minőségű Ritek lemezek miatt a „Ritek alapanyagban” vakon megbízó vásárlók kárára. Ha biztosra akarsz menni az „eredeti” Ritek lemezeket keresve, akkor a Traxdata , Ridata márkaneveket részesítsd előnyben (a Ritek csak a legjobb lemezeit hozza forgalomba e márkanevek alatt) - bár állítólag Traxdatából már találkoztak rossz minőségű (minden bizonnyal valami dzsunka cég által feliratozott, eredetileg szitázatlan OEM lemeznek szánt) hamisítvánnyal is, amit nehéz kiszűrni, mert ugye a gyártókód alapján a korong eredetinek tűnik. De hagyjuk a Riteket, hiszen nemcsak velük fordul ez elő. Aktualitásként megjegyezném, hogy újabban a legjobb Ritek lemezeket a Verbatim bizonyos terméksorozataiban (például Pearl White lemezcsalád) is megtalálhatjuk. Tehát a Ritek nem rossz gyártó - de nagyon sokáig ők látták el a gagyi, noname piacot a B kategóriás szériáik kiárusításával.

Biztos recept nincs. Ha egy noname, olcsó lemezen látjuk viszont a korábban csak nagy márkákon talált MID-et, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a lemez ugyanolyan jó lesz, mint a márkás darabok voltak. Lehet, hogy ugyanaz a gyártósor – de egy rosszabb széria. Ki lehet fogni – jót és rosszat egyaránt. A világ legjobb gyártójaként elismert Taiyo Yuden jellemzően számtalan más cégnek, más márkanév alá gyárt lemezeket. Így az olcsó FUJI korongok között is találkozhatunk eredeti Taiyo Yuden lemezekkel. Ugyanígy összefuthatunk mindenféle kombinációval, hiszen a Verbatim, Philips, TDK is gyártat a Ritekkel, Moser Baerrel, CMC-vel – az ilyen gyártókóddal rendelkező márkás lemezek tehát nem hamis korongok, hanem az olcsóbb gyártás érdekében ezek a nagy márkanevek is sokszor a tajvani tömeggyártókhoz szerződnek. Nem hamis tehát a CMC gyártókódú TDK és a Ritek MID-del rendelkező Verbatim korong sem, és a nagyobb márka általában garancia rá, hogy az adott lemezből valami normális szériát kapunk. Az azonos MID-del rendelkező Verbatim és Arita lemezek tehát vélhetően nagy minőségi különbséget jelentenek, a megegyező médiakód ellenére.

A MID tehát adhat okot bizalomra, de nem szabad a MID alapján szerzett korábbi tapasztalatainkra vakon hagyatkozni. Főleg, ha gyanúsan olcsón jutunk hozzá olyan gyártókódú, noname lemezhez, amelynek MID-jét korábban csak jóval drágább márkás termékeken láttuk. Mert a gyártókód nem „alapanyagot” jelöl. A kód csak iránytű az író számára: ha a lemez nem felel meg ennek a „rendszámnak”, akkor hiába a jó hírnév, a MID önmagában kevés lesz arra, hogy az adatok visszaolvashatóan kerüljenek a lemezre. Itt egy példa: Xider márkanév alatt piacra dobtak egy rakás Taiyo Yuden MID-del rendelkező lemezt. A lemezek szinte megírhatatlanok. Hogy-hogy? Hiszen Taiyo Yuden! Csakhogy a lemez fizikai paramétereinek semmi közük ahhoz, amit az író a MID alapján „remél”, amikor beállítja a lézert. Mert a lemez ugyebár nem valódi Taiyo Yuden. A hamis, kölcsönvett  MID miatt az írók viszont azzal az írási stratégiával próbálnak rá írni, amit ők ehhez a MID-hez a firmware adatbázisukban tartalmaznak. Ezért lesz pocsék a végeredmény. A helyzet iróniája, hogy ha erre a Xider lemezekre a hozzávaló, eredeti MID került volna (bár nem tudom mi az), vélhetően jobban meg lehetne írni, mint a hamis MID-del (még akkor is, ha a hamis MID a lehető legjobb lemezre utal).